Kertikék

Epitáfium

Egy három napos kisfiú halálára.

Átszóltam volna néked,
Akár csak picike bátyádnak
- szomszéd a szomszédnak -
fölösleges rácsokon keresztül.

De így!

Korán elment fiamhoz hasonlóan,
most már csak állandó néma villanás vagy:
valami fehér hiány,
lombok közt haldokló
hinta-palinta.

Fiammal a kertben

Ősz volt.
Keserű füst és korai ködök
tagolták már a parkot.
Ott álltál közöttünk
- kezedben a sárkány zsinegével -
mint, aki éppen
szállna a Holdra.

Pedig maradni akartál,
akár reggelig is,
a lyukas mogyorók közt.
- Szép ez az este- fogtad meg fehéren a kezünket;

míg fürtjeid őszbeborultak,
lehunytad szemedet.

- Teljes életet éltél,
s rövidet.

Őszi dal

Hommage a Koós Iván

Az őszi kert, az őszi kert,
már hetek óta csak felejt.

Nem tudja, hova szórta el;
fűből a dió nem felel.

Mindenki vétkes! Lopnak itt!
Letörik mézgás ágait.

Motyog, vagy hallgat konokon.
Bolyong növényi romokon.

Zsákmány és vesztes ugyanaz.
Téboly? Valóság? Mind igaz.

Kiforgatás és árulás!
Mindenki hazug, álruhás!

Valami vérrög nő belül.
Fejében szilva kerekűl.
Dinnyévé dagad. Csontig ér.
Már kívül, belül csupa vér.

Még ráng, mint cérnán árva báb.
Fából a kéz, a törzs, a láb.

Végül leroskad. Fagy-tüdő
zárja be testét, s őszülő
homloka fölött ott ragyog
egy virág. - Tavaszig dobog

Ámulat

Őszülő fejjel ringatok, hintáztatok egy kislányt,
egy kislányt, akit sohase láttam,
aki mellettem tesz-vesz,vélem öregszik;
egészen a kezdetekig.

A kezdetekig, amikor először hullott öledbe dérverte gyümölcs,
haldokló falevél.

Álltál csak - állsz most is e szívben -
alázatos vállakkal évszakok torlódó
súlya alatt,
langyosan sarjadó,
sárga füvek közt.

Minden kert tégedet őriz!

Kolumbusz utolsó útja.

Tél van, s újra Karácsony.
Állunk; két lombja-vesztett-fa,
két dérverte simogatás.

De te lerázol fagyot, és zúzmarát,
összekevered az évszakokat,
langyos vizek hullámain fekszel,
elérhetetlen, drága sziget.
Fölötted rum, menta, és narancsok mennydörögnek.

Elindulok hát.
Három hajóm ring a kifakult füveken.
Fehér-ing-vitorlám dagad
e budaörsi kertben,
míg hónom alatt királyok árkusaival,
átsiklok a szomszédék
tetszhalott barackfái fölött,
át az országúton, a Tesco vörös-nylon varázsán.

Térképemen semmi - csak melleid megtartó, márvány-Indiája.

Most már tudom; a Föld kerek,
s hogy mindenütt ánizs, arany,
és déli halál vár.

Tiszta verőfényben úszom.
Naplómat darabokra tépem.

Nincsenek éjszakáim.

Virágének

Nárcisz és ibolya, kék jácint,
mályva, fürtös gyöngyike,
iglice, iringó, fekete csucsor,
réti  ecset pázsit.

Nyílik a kikerics bent és kint.
cserszömörce, csomós ebír, fehér libatop,
fürtös zanót, gyepűrózsa, perje, mécsvirág
mind a kikeletet várja.

Frézia, dália, busa rózsa;
mindnek a koszorú fekete sorsa.
Elhullik a szirom - a tavaszi ág
mégis őszig táncol.